Meddig érdekes meglepődni a Mikuláson?

A szülőnek, barátnak is öröm látni, ahogy évről évre meglepődök a mikulási ajándékon. Mikulás nincs, a meglepettség csupán önámítás ezen a napon. S akkor mégis miért teszem? Miért nem lehet egyszerűen csak megmondani, hogy né, ellépnék venni valamit, mit szeretnél? Vagy miért nincs legalább egy ici- pici kompromisszum a felek részéről, hogy megkérdezzék (viccesen, célzóan, abszolút nem bántón), hogy egy papucs/ sapka jöhet-e a bakancsba?

Vagy mióta lettem én ilyen kiábrándító, hogy a játék kedvéért sem csinálom viccesen és teljesen spontánul a meglepetéseket?  Kész, ennyi volt, felnőttem? Betokosodtam? Irigyelni kezdem magamból azt a lompos hajú, szótlan és sunyi kislányt, aki négy évesen december ötödikén hajnalban kiverte a hugát az ágyból, hogy a konyhaasztal alatti maroknyi teret Mikulásfigyelő bázissá alakítsa. Az asztal lábait középen egy deszka fogta egymáshoz, oda a tarómat terítettem ki álcázásunk céljából. Ez a takaró annyira picike volt, hogy az asztal alatti részt cakkra el lehetett takarni, de mindkét oldalon hagytam egy- egy piciny nyílást a kukucskálásra. Júlia nem tartotta jó ötletnek a Mikulás ilyen aljas leleplezési módját, hátha annyira elijesszük, hogy egy életen át többet semmit nem tesz a bakancsunkba. Megnyugtattam. Könnyű volt, azt állítottam apuka horkolása biztosít majd annyi háttérzajt, hogy a mi neszünket elfedje a Mikulás hallgatózása elől. Reggelig susmogtunk az asztal alatt kuporogva. Képzeletben berendeztük a rendelkezésünkre álló parányi teret, ahol majd a barbi babákkal fogunk játszani, amit a Mikulástól szépen azonnal elkérünk. A babaszobát a jobb asztalláb köré terveztünk, némi vitánk akadt a konyhát illetően, ugyanis én a bal oldalról jövő előszöbából képzeltem annak bejáratát, Júlia meg ellenkezett, hogy akkor az ő térfelét túl megrövidítem és nem lesz hol effektív álljon. Magyarázkodtam, hogy itt semmi sem reális, csupán képzeletben felosztjuk és berendezzük a rendelkezésünkre álló asztal alatti teret, de nem hitte el. Addig akadékoskodott, hogy lemondtam a kepzeletbeli konyháról. Közben a Mikulás sem akart megérkezni. Néhány órácskával később és jóval fáradtabban a betervezettnél anyuka motoszkálására lettünk figyelmesek. Mégiscsak célszerűbb bevinni a takarót, gondoltam. A gubancot fő időben elkerülni, ezt mindig tudtam. Beosontunk a szobánkba. Anyuka a fürdő fele vette az irányt. Gondoltam, csapjunk le, mi a fene s vegyük kérdőre miért nem jött a Mikulás. Júlia nem értette milyen alapon tehetjük ezt meg, mikor egész éjjel hallottuk anyukáékat aludni. Csak úgy, válaszoltam, de láttam, hogy ezzel tapodtat sem győztem meg. Mégis a hátam mögött volt, mikor sunyin tettetett ásítással léptem ki a szobából.

És csoda történt. Hajnali komoly tervem szűnt meg létezni, mikor a bakancsomba botlottam és az tele volt. Még csak nem itt hagytam este, hanem az előszobában.  Hogy lehet ez? Képtelen voltam megérteni. Barbiról szó sem volt persze, játékautót kaptunk. Hallottam, hogy anyuka lehúzza a vécét, apuka meg hangosan ásít szobájuk ajtaja mögött. Júlia örült, láttam, hogy kerekedik a szeme. A bal asztalsarok az ő garázsa, jelentette ki, mielőtt megszólalhattam volna. Jó, mondtam, de utakra és parkolóra is szükség lesz. S azzal képzeletben máris építeni kezdtük a konyhaasztal alatti maroknyi területet.

Mikor vesztettem el önmagam játékosságát? Hogy lettem ennyire érdekelt a meglepetések meg nem lepődésén?